Nem az a punk, aki... 2. – A sztori folytatódik

A magyar punk nem halt meg – csak néha máshogy mondja el, amit gondol. A „Nem az a punk, aki...” sorozat második kötete egy újabb lendületes, szubkultúra-szagú gyűjtemény, amely egyszerre dokumentum, visszaemlékezés és nosztalgikus időutazás. De nem a rózsaszín múltba. Inkább abba a kicsit büdös, kicsit ragacsos, de teljesen őszintevilágba, amit a magyar underground jelentett az elmúlt évtizedekben.

Aki olvasta az első kötetet, az tudja: ez nem egy steril zenetörténeti gyűjtemény. Ez az utca hangja, koncerttermek füstje, vécék ajtajára firkált üzenetek és kazettacímkék világa. És most itt a folytatás, ami nemcsak hozza az első rész színvonalát, hanem bővíti is a képet. Még több történet, még több zenekar, még több személyes visszaemlékezés – és persze még több punk, ahogy mi éltük meg.

A második kötetben is zenészek, szervezők, rajongók, klubtulajok és más, a színtéren mozgó arcok mesélnek a maguk nézőpontjából. A történetek gyakran átfedik egymást, mint egy jól összeragasztott fanzine lapjai: valaki szerint az a koncert életmentő volt, más szerint egy katasztrófa – de mindkét emléket olvasni kell. Mert a punk sosem az igazságról szólt, hanem a hozzáállásról.

És ez a könyv pontosan ezt tudja. Nem heroizál, nem stilizál, nem szépít. Hanem leírja, milyen volt egy szuterénben próbálni '94-ben, vagy miként nézett ki egy vidéki koncertturné, ahol több volt a rendőri igazoltatás, mint a közönség. Szó esik legendás (és elfeledett) zenekarokról, barátságokról, elhullott álmokról – de minden sorban ott van az energia, amitől ez az egész mozgalom élni tudott.

Ami különösen szerethető ebben a kötetben: minden egyes írás személyes. Itt nincsenek kívülálló, tudományos szerkesztők. Mindenki maga írta meg a saját sztoriját. A nyelvezet emiatt helyenként nyers, máskor meglepően lírai – de mindig hiteles. És ettől működik. Olyan, mintha egy sör mellett mesélnék neked a régi időket. Vagy ha úgy tetszik: egy backstage-ben ülnél, ahol mindenki még izzadt a fellépés után, és pont most gyújtanak rá.

A „Nem az a punk, aki...” második kötete azoknak szól, akik ott voltak – de talán már nem emlékeznek mindenre –, és azoknak is, akik nem voltak ott, de szeretnék tudni, mi történt a kulisszák mögött. Mert ez nemcsak a punkról szól, hanem arról is, hogyan lehet túlélni egy rendszert – vagy kettőt – zene, közösség és makacs idealizmus segítségével.

Szóval ha érdekel a magyar punk története testközelből, felesleges körök nélkül, akkor ez a könyv kötelező.